Wass Albert idézetek

Miért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért...
s miért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretsz, miért? miért? miért?

Vágyódás

Szeretném, ha egyszer az lehetnék,
Ami leginkább lenni akarok.
Ha egyszer azt mondaná valaki:
Megsajnáltam a bánatodat,
Hitetlenségedet, háborgásodat,
S neked adom, mi legdrágább neked:
A sorsodat, az önéletedet.
Neked adom a teremtésedet.

Vágyódás

A lány, akiben jobban bízott, mint saját magában, aki több volt számára a világ minden egyéb dolgainál, a lány másnak adta a kezét. (...) Valahol minden összeomlott akkor. Hogy hol omlott össze és mi volt az, azt nem tudta. Annyit érzett csupán, hogy sok-sok erős, láthatatlan kötél elszakadt, és összeomlott valami láthatatlan, hatalmas dolog, és magával rántotta a napot az égről, a csillagokat, a holdat, a fákat, mindent, mindent.

Hűtlenség

A tisztánlátás az élet olyan ajándéka, amely gyakran megkésve érkezik.

Bölcsesség

Ha majd az ősz
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Szomorúság

Ma búcsúszóban érkezett az ősz.
Ma búcsúszóval messze ment a párom...
És a szívem ma üres lett nagyon:
deresre sápadt minden, minden álom.

Elmúlt szerelem

Elmentek már a madarak, a fecskék
Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték
Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.

De elmentél, veled a nyár, az álmok.
Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.

Csalódás

Nem lehetett másként - mondotta halkan -, így kellett legyen. De ha te meghalsz, én is meghalok. Azért éltem, hogy megtaláljalak, s hogy megtaláltalak, meghalunk mind a ketten. Nem hagylak el többet soha-soha… érted? Soha…!

Szomorúság

Hűvös lett és tüzet gyújtottak. A tűz mellé kiterítették a bundát, s elhevertek rajta. Az égbolt megtelt csillagokkal, s később feljött a Hold. Ő a leány ölébe hajtotta fejét, s a leány énekelt. (...) Reggel kergetőztek a harmatos fűben, mint az őzek. Aztán megferedtek a forrás vizében. Locsolták egymást és kacagtak, és az erdő csengett a kacagásuktól és a fák, a mókusok, a madarak, akik látták őket, csodálkoztak, és boldogan kérdezték egymástól: visszatért-e a világ kezdete? A boldog idő?

Boldogság

Alig volt tizenhét éves, mikor az első vallomást rebegte el neki egy lesütött szemű diák, aki napokig, hetekig készült ennek az egyetlen mondatnak a kiejtésére. És kacagva adta magát egy másiknak, csak azért, hogy másnap kacagva téphesse szét a virágait, és kacagva vághassa a szemébe: nem kellesz már. (...) Végigkacagott egy egész életet. Hiányzott belőle valami, mint ahogy hiányzik az éjszakából a fény. Mert a kacagása nem örömkacaj volt, csak valami éles, keserű indulatkitörés, valami megzabolázatlan állati szenvedély. Mert hiányzott belőle valami. Maga sem tudta, maga sem érezte talán. Az éjszaka sem érzi, hogy nincsen benne napfény.

Hűtlenség Szenvedély

>>>
1 / 2

Harmadik féltől származó sütiket (cookie-kat) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében, valamint sütikben tároljuk a beállításokat. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.