Már nem tudtak beszélni, nem is néztek egymásra, de a ki nem mondott szavak oly mámorító boldogsággal töltötték el őket, hogy öntudatlanul egymáshoz hajoltak, legyőzhetetlen vágytól űzve, ahogy az illattól duzzadó virágok hajolnak össze forró éjszakákon, ahogy a fák - melyeket beragyog a hold fénye - borulnak álmukban a csobogó patak fölé csendes tavaszi éjeken, miközben a még távoli nappalról, a napfényről álmodoznak epekedve.
Wladyslaw Stanislaw Reymont
|
|