Fékezett, a járda mellé kormányozta a kocsit, s az még gurult, amikor a kéziféket berántva egymás szájára vetettük magunkat. Fogaim közé haraptam alsó ajkát, s megpróbáltam lenyelni, kiserkenő vérére vágytam. Ő is falánkul fenevad szenvedéllyel csókolta a számat, nyelvemet, szempilláimat; kezünk ölelt, fojtott, simogatott. A különös tüzijáték újfent támadott: kékezüst és jéglila szikrák pattogtak testünkön. Nem bántam az általuk okozott szúró-csípő fájdalmat, meg se hallottam a sercegést, minden idegsejtemen a vágy zsarnokoskodott.
Vavyan Fable
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon.
József Attila
A csók misztériuma, hogy a szánk ilyenkor nem beszél, de némán összeforr: testünk "legintellektuálisabb" szervéről, a szájról és a nyelvről kiderül, hogy valódi funkciója nemcsak az információk cseréje, hanem az érzéki szereteté is. Nyelvünkkel és az érzékeny idegekkel befont ajkunkkal többet lehet üzenni, mint szavakkal. És amikor két test összeforr, nemcsak "testileg érintkezik", hanem két lélek is egymásba rezeg, s a találkozás extázisában azt kérdjük egymástól: hol voltál eddig?
Müller Péter
Írjon nekem, Emmi. Az írás olyan, mint a csók, csak ajkak nélkül. Az írás annyi, mint csókolni, de ésszel.
Daniel Glattauer
Amikor megérintette az ajkát, olyan volt, mintha tűk fúródnának testének minden egyes pórusába. De nem fájt, csak bizsergető érzés volt. Melege volt és fázott egyszerre, és valami új érzés áradt szét benne, valami teljességgel zavarba ejtő.
Kai Meyer
Istenem, mennyire szeretett csókolózni vele! Szerette az ajkát érezni a száján, szerette, hogy olyan közel van hozzá, szerette a lélegzetvételeit, szerette... őt?
J. R. Ward
Akit szerettünk, nem feledjük,
Bármit beszéljen ajakunk.
Megrezzenünk, ha szóba hozzák,
Őt áldjuk, hogyha meghalunk.
Reviczky Gyula
Minden csókomban meghalok.
S ajkaidon kelek újra.
Ady Endre
Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.
Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene,
És hogy néztél, az rám süt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele.
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.
Imre Flóra
Nem volt titkuk, osztoztak örömben és búban, sohasem kellett egyiknek is bizalomra szólítni föl a másikat, sohasem volt szükség esetlegességek közt találgatni az okot, mely valamelyik fél homlokára felleget vagy ajkára mosolyt vont. Lelkök egész láthatárát úgy besugározta a szerelem, hogy abban homályos zug nem maradt, hová a világosságtól rettegő legkisebb titok is bevonulhatna.
Kemény Zsigmond